Küzdősport, vagy harcművészet?

Tehát akkor mi micsoda? Megkockáztatom ez az egyik olyan naaaagy darázsfészek, amit senki nem szeret túlságosan rugdosni... Leginkább azért, mert a harcművészetre, mint kifejezésre rá van rakódva egy nagy adag konszenzuális jelentéstöbblet, képzettársítás, ami részint igaz, jó részt azonban popkulturális maszlag és misztifikált ködösítés. Titkos, legyőzhetetlen technikák (amikről már a 14. században írnak az európai vívómesterek, hogy nem, ilyen nincs, vagyis nem egy új jelenség), megvilágosodás, emberfeletti chi-technikák, vagy éppen mágikus spanyol vívókör. Nem számít az erő, sem a gyorsaság, csak a tökéletes technika. Ja és persze jól néz ki, ne felejtsük a látványos holywood-i ugrabugrát ami az átlagember fejében egyenlő a harcművészettel. Ezzel szemben természetesen a küzdősport az egy alacsonyabb rendű izé, ami nem realisztikus, csak játék és egyébként is csak arra való, hogy technikátlan izomagyak összeverjék egymást a ringben, mások meg nézzék.

Megfordítva a harcművészet meg csak szövegelés, ködösítés, végnélküli formagyakorlatozás, nincs "valódi" letesztelése a dolgoknak és különben is csak arról szól, hogy gizdagyerekek azt higgyék, tudnak verekedni, pedig nem.

 Ezek persze a legszélsőségesebb vélemények és persze nem igazak. Legalábbis nem mindig, nem ebben a formában.

Anélkül, hogy meg ki akarnám nyilatkoztatni a végső nagy igazságot a témában, az alábbiakban a személyes véleményemet olvashatjátok arról, hogy mi különbözteti meg a kettőt.

Küzdősport: Ami itt szerintem a lényeges elem, hogy ez minden esetben szabályozott erőszak. Vannak szabályok, súlycsoportok, védőfelszerelések és adott technika-készlet, ami az előbbiekhez alkalmazkodik. Dedikáltan nem cél a másiknak maradandó sérülés okozása, vagy megölése. Balesetek vannak és persze a különböző sportoknak más a veszélyességi szintje, de alapvetően a cél az a viszonylag biztonságos, barátságos versengés, kondíció-szint fejlesztés. Mivel kiveszünk egy rakás technikát, ami túl veszélyes lenne, majd kiveszünk még egy csomót, ami az adott szabályrendszerben nem hatékony, így nem is érdemes gyakorolni, a végén egy sokkal szűkebb technika-készlet marad. Ennek előnye, hogy jóval gyorsabban tanítható és sokkal előbb el lehet kezdeni koncentrálni olyan mélyebb dolgokra, mint időzítés (tempóérzék), magas szintű lábmunka, kombinációk, taktikai megközelítések. Ne becsüljük le ezt az előnyt! Egy küzdősport gyakorló sokszor sokkal jártasabb ezekben és ami még fontosabb, sokkal gyakorlottabb ezekben, mint egy átlag harcművész, ezt pedig sokkal hamarabb éri el és nagyon, nagyon sokat gyakorolja, teszteli nyomás alatt, szabadharcban, versenyen ezeket a készségeket. Emellett, mivel gyakran nem olyan jelentős a tradíció, mint egy-egy harcművészetben, így az új edzésmódszerek, kutatási eredmények, sportorvosi tapasztalatok, pszichológiai megközelítések sokkal gyorsabban és tudatosabban kerülnek felhasználásra.

Harcművészet: azt hiszem a leges-legfontosabb tényező, hogy a harcművészet harcra készít fel. Persze, ez a mai világban sokszor absztrakt dolog, mert pl. a HEMA legtöbb ága nem a mai harctéri/önvédelmi realitásokat célozza, hanem a sokszor 4-500 évvel ezelőttieket. De alapvetően mégis arról van szó, hogy a cél megtanulni, hogyan szúrj keresztül valakit hatékonyan egy hegyes izével, pontosabban, hogyan kerüld el, hogy téged keresztülszúrjanak egy hegyes izével. Vagy hogyan ne verjenek meg egy kocsmában. A lényeg, hogy ez szabályozatlan erőszak. Nincs olyan, hogy nem lehet rúgni, nincs olyan, hogy kesztyű van rajtad, ami védi a kezed, nem tompák/hajlékonyak a fegyverek, nincs védőfelszerelés.

Megj: természetesen a kettő között van rengeteg átmeneti forma, mint például a párbaj, ami szabályozott erőszak, de mégis az a cél, hogy sérülést okozzon az ember (legalábbis az eredeti értelmében), még ha nem is mindig és feltétlenül az, hogy megölje az ellenfelet. Ennek pont azért, mert előre meg van beszélve, vannak szabályok lefektetve, egész más a pszichológiai hatása, mint egy csatának, aminek megint más, mint ha csak megtámadják az embert az utcán sötétedés után.

Visszatérve, mégis, a harcművészetek elvben potenciálisan halálos fegyverek használatát tanítják, vagy olyan pusztakezes formákat, amikbe belefér, hogy eltörd a másik kezét, kinyomd a szemét, összezúzd a légcsövét, vagy úgy dobd el, hogy kitörik a nyaka. Azt hiszem magától értetődő, hogy a küzdősportokban ezek miért nincsenek benne...
 Azonban itt felmerül a kérdés: hogyan gyakorlunk valamit ami halálos úgy, hogy a gyakorlópartnerünket nem akarjuk megölni, de még súlyosan megsebesíteni sem? Ez a harcművészetek paradoxona. Van aki azt mondja, hogy nem is lehet tanulni azt, amit nem használtál valós környezetben, így például mivel a középköri és kora-újkori európai harcművészeteknek nem maradt olyan élő letéteményese, aki használta ezt "élőben" de még olyan sincs, akit olyasvalaki tanított, aki még használta így, ezért ezeknek a művészeteknek a megértési és elsajátítási szintje a modern gyakorló számára eredendően korlátozott. Ezt egy bizonyos értelemben igaznak érzem, mert a tényleges harci tapasztalatot, a tűzkeresztséget (értve akár az emberre, akár egy adott technikára) nem nagyon tudja semmi egy-az egyben helyettesíteni. De itt jön a bökkenő, hogy ez régen is így volt. Mégis gyakorolták, illetve egy valid felkészülési módnak tartották a harcművészetek gyakorlását a harcra, önvédelemre, párbajozásra. Sőt, régen nagy valószínűséggel még korlátozottabb módon tudtak csak gyakorolni, mint mi, mert nem voltak olyan védőfelszerelésik, mint ma, például egy nagyon egyszerű vívómaszk.

 És itt elértünk a gyökerekhez. Ugyanis, ha abból indulunk ki, hogy fel szeretnénk készülni valamire, amit a maga valójában nem gyakorolhatunk, akkor következő megoldásként az jön, hogy olyan gyakorlatokat dolgozunk ki, amik külön-külön egyes készségeket erősítenek, amik összessége végül kiad egy, a célhoz a lehető legközelebb álló komplex tudásanyagot. EZ a harcművészet. Ezen különböző tudás-rétegek elsajátítására kidolgozott módszerek összessége, amik a lehető legnagyobb esélyt adják rá, hogy mikor a szar ténylegesen eltalálja a ventillátort, akkor a végén a saját lábunkon tudjuk elhagyni a helyszínt.


Vegyük példának a kardvívást:

- vannak egyedül végzett rövidebb hosszabb vágásgyakorlatok, formagyakorlatok, amik a mozgás egészét fejlesztik és segítenek elsajátítani az adott iskola mozgásanyagát
- vannak párban végzett gyakorlatok, amikor olyan technikákat (is) gyakorlunk, amiket estleg szabadharcban nem használhatunk, lévén túl veszélyes, mégis fontos, hogy ismerjük és az ellenük való védekezést
- van tesztváság éles fegyverrel, hogy ténylegesen megtanuljuk használni az eszközt (ez sajnos sokszor ütközik anyagi/helyi akadályokba)
- van szabadvívás, amiben nem együttműködő ellenfél ellen gyakorlunk, ezzel fejlesztve technikáinkat, időzítésünket, távolsághasználatunkat, stressztűrésünket...

...és ezeknek végtelen számú kombinációja. Érdemes hozzátenni, hogy a nagyvilágban létezik nem egy tradíció, ami nem használja ezek mindegyikét. Ennek sok oka lehet, például az, hogy az adott fegyver nem teszi lehetővé a biztonságos szabadvívást, vagy, hogy az adott iskola technika-készlete olyan helyzetek kezelésére lett kidolgozva, amik speciálisan nem értelmezhetőek párbaj-szituációban. Emelett persze ott van magának a tradíciónak és annak tiszteletének, fenntartásának a kérdése. Tekinthetők ezek harcművészetnek? A saját fenti definícióm szerint problémásan, mert ugyanannyira absztraktizáltak, mint mondjuk a modern box. Viszont nem tartom magam annyira autoritásnak (és ha már itt tartunk senki mást sem tartok annak), hogy én megmondhassam bármelyik iskolának, hogy ők harcművészetet gyakorolnak-e vagy sem. Mindenki annak hívja azt, amit csinál, aminek szeretné és ami esetlegesen az iskola hagyományából fakad. Mégis, azt hiszem, hogy ugyan minden szabályra van kivétel, de a fenti meghatározásom nagy átlagban értelmezhető a különböző küzdelmi formákra.

Egy újabb érdekes kérdés, hogy harcművészet-e például a krav maga, vagy a defendo, amik újnak tekinthető, esetenként ma is fejlődő dolgok? Én abból indulok ki, hogy a fenti értelmezés szerint technikailag igen, mert tulajdonképpen a régi harci stílusok is így jöttek létre, egy adott kor adott környezetében való hatékony használatra. Viszont ne felejtsük el, hogy az idők folyamán a legtöbb harcművészet kapott egy olyan filozófiai többlettartalmat, illetve lehetőséget az erkölcsi, vallási, önismereti-önfejlesztési tanítások átadásra, amit az újabb, tisztán pragmatikus céllal létrehozott stílusok esetleg még nélkülöznek, vagy épp kiépítenek. Mára sok művészetben ez a filozófiai/erkölcsi/önfejlesztési/vallási tartalom akár domináns fontosságú is lehet az azt gyakorlók számára, míg például a tényleges verekedés nem. Azt hiszem valahol mindennek megvan a maga létjogosultsága. A fontos az, hogy a gyakorló legyen tisztában azzal, hogy mit csinál és az mire való, mire, vagy mire nem készíti fel, így el lehet kerülni a csúnya meglepetéseket.

Végszóként, ahogy egy jó barátom megfogalmazta: a küzdősportok mélységében nézik a dolgokat, a harcművészetek padig szélességében. Azaz a küzdősportok viszonylag kevés és a harcművészetekhez képest korlátozottabb dolgot tanítanak nagyon mélyen, míg a harcművészetek általánosságban (és véleményem szerint ideális esetben) több készséget oktatnak, de értelemszerűen ezek mindegyikének mély elsajátításához sokkal-sokkal több idő szükséges, mint az előző esetében. Eleve, maga a küzdősport-jellegű gyakorlás és versenyzés sokszor képezi a harcművészetek részét, hiszen abból is rengeteg dolgot lehet tanulni, de nem csak ebből áll, nem csak erről szól. Így természetesen nem is várható el egy harcművésztől, hogy ugyan olyan szinten tudjon valamit, mint olyasvalaki, aki csak és kizárólag azt gyakorolja. Ez a specializáció-generalizáció tipikus példája.

 Nem véletlen, hogy sok stílusnak létezik küzdősport és harcművészet ága, valamint iskolák, amik egyikre, vagy másikra koncentrálnak, vagy éppen a kettőre egyformán. Végső soron ez mindenkinek saját egyéni döntése, hogy mit szeretne csinálni, mire szeretne koncentrálni, mi az amitől az élete több, jobb lesz?

Napi gondolkodnivaló

 Érlelődik bennem egy gondolatmenet (kapcsolódva egy másik, nagyobb léptékű témához, de arról majd máskor), mégpedig arról, hogy milyen út vezet ahhoz, hogy az ember a végén a lehető legsokoldalúbb harcművészeti képzést tudhassa magáénak. Sokoldalúság alatt most kifejezetten azt értem, hogy a lehető legtöbb keze ügyébe akadó dologgal és felmerülő helyzetben tudjon valamit kezdeni, ha muszáj.

 Röviden, nagyjából milyen nagyon tág, de mégis működőképes kategóriákat lehet meghatározni fegyvertípusok terén? Szerintem ez szoros összefüggésben áll a fegyver méretével és ezen keresztül a használat módjával:

1. pusztakéz, nincs eszköz

2. rövid eszköz (kés, tőr, baton stb.)

3. a. egykezes eszköz (egykezes kardok mindenféle típusai, sétapálca, fejsze, stb.)

3.b. egykezes eszköz valamilyen másodfegyverrel (buckler, tőr, rotella, stb. )

4. kétkezes fegyverek (hosszúkard és max spadone méretig menő dolgok, illetve ezzel nagyjából egyező méretű botok, rövidebb szálfegyverek)

5. előzőnél nagyobb kardok, hosszú szálfegyverek.


Lehet, kicsit szerepjáték-ízű (és nagyon önkényes) a felosztás, de egyelőre úgy gondolom, hogy ez nagyjából lefed mindent. A hangsúly ez esetben nem azon van, hogy egy adott fegyvert/stílust teljes mértékben tudjon használni az ember. Nyilván, ha valaki szablyázik, és a kezébe adok egy rapier-t, akkor nem fog "rendes" rapiervívást csinálni, de nem is lesz elveszve, mert tudja, hogy alapvetően hogy mozog és működik egy egykezes kard. Ugyanígy, ha valaki tud hosszúkardozni, akkor nem lesz elveszve, ha egy hasonló méretű botot kap a kezébe, Liechtenauernek nagyjából ennyit is mondd a botvívásról, vívj vele ugyanúgy, mint hosszúkarddal.

 Természetesen a kategóriákat végtelen számú alkategóriára lehet bontani, de ha egy evolúciós törzsfához akarom hasonlítani, akkor ezek a legnagyobb családok. Őszintén szólva, szerintem a fegyver hossza és ezen keresztül a távolság sokkal nagyobb mértékben meghatározza a harcot, mint az, hogy vág, vagy zúz, vagy az, hogy milyen a markolatszereléke.

 Végiggondolva, az is alátámasztani látszik a megközelítést, hogy azon vívókönyvek, amik nem egy-egy fegyverre fókuszálnak, hanem egy több fegyverből álló rendszert mutatnak be (pl. Fiore, Meyer) azok nagyjából követik is ezt a mintát.

 Visszatérve az indító gondolathoz, azt hiszem, az ember úgy éri el a legsokoldalúbb harcművészeti jártasságot, ha a fenti kategóriák legalábbis 1-2-3-4-es pontjaival megismerkedik valamilyen, akármilyen formában. Nagy szálfegyver méretű dolgok kis eséllyel kerülnek elő akár egy önvédelmi helyzetben és ezek amúgy is a csaták fegyverei voltak és jobbára formációba használták őket. A másodfegyver egy érdekes kérdés, én fontosnak tartom, hogy az ember megtanuljon két fegyverrel vívni, deeee, ha már van pusztakéz, akkor ott ez valamennyire teljesül, illetve ha nincs is másodfegyver, akkor is használhatja a fegyvertelen kezét, pl. birkózásra.

Gyökerek

 Stílszerű lenne valami jó kis példabeszéddel kezdeni a témát, de épp nincs semmi ilyesmi a tarsolyomban, szóval maradjunk annál a megállapításnál, hogy minden harcművészet alapja a lábmunka. A támadásainkhoz szükséges erőt többek között a talajra kifejtett ellentétes irányú nyomásból nyerjük, ahogy a védéseinkhez szükséges stabilitás is lentről fakad. Arról már nem is beszélve, hogy a leghatásosabb módja egy támadás kivédésének, ha az ember egészen egyszerűen nincs ott, ahová a támadás irányul.

  Mindezt persze sokkal könnyebb mondani, mit kivitelezni. A lábmunka sajnos az az elem, amin sokan a lehető leghamarabb túl akarnak esni, hiszen mennyivel érdekesebb egy méteres fémdarabot lóbálni, vagy zsákot/ütőkesztyűt püfölni, mint lépegetni ide-oda! Végül is nem táncórára jöttünk, igaz? Elméletben nem is bonyolult az egész, az ember áll valamilyen állásban, lép előre, lép hátra, vagy oldalra, felesleges ragozni, amúgy is benne van a tényleges fegyverrel, vagy a nélkül való gyakorlómenetekben ez is, minek rá külön pocsékolni az időt?

Ez igaz és nem. Tényleg benne van egy kardos menetben, formagyakorlatban is a lábmunka, csak sajnos az ember hajlamos... elnagyolni a témát. Különösen, ha párral gyakorol valaki, akkor nagy valószínűséggel ezer más dologra fog koncentrálni és nem arra, hogy az állása és a lépései a lehető legjobbak legyenek. Az első egy-két alkalommal még talán igen, de óhatatlanul el fogja vonni a figyelmet a hadonászás.

  Ugye nyilvánvaló, hogy miért is baj ez? Jó lábmunka nélkül az állás nem lesz stabil, a támadásaink lassabbak, megjósolhatóbbak lesznek, a védéseink erőtlenek, könnyebb lesz minket eltalálni, közelharcban felborítani, nem jönnek ki az elméletben működő technikák, nem tudjuk követni az ellenfelet, nem hogy mi diktáljuk a tempót. Az egy plusz mellékes szempont, hogy még a saját ízületeinket is feleslegesen koptatjuk-terheljük, mert például rossz szögben tartjuk a lábfejünket, vagy hagyjuk bebicsaklani a térdünket. Ez utóbbiakat ráadásul sokszor észre sem vesszük, mert nem is tudjuk, milyen diszbalanciák, szalag-megynúlások, izom-megrövidülések aknázzák alá a mozgásunkat, hiszen jobbára nem fordítunk annyi és olyan minőségű figyelmet a lábmunka gyakorlására, hogy ezeket észrevegyük. Ahogy mondani szokás: tapaszolunk, aztán csak feltűnik egyszer, hogy valami kattog, fáj, nem jó.

  A teendőnk tulajdonképpen nagyon egyszerű, ha el szeretnénk kerülni a fentieket. Gyakorolni. Sokat. Ésszel.

Először is álljunk fel a tanult stílusunknak megfelelő alapállásba, majd...

 Alapállás. Erre talán érdemes bővebben kitérni, mielőtt továbbmegyünk. A személyes véleményem, eddigi ismereteim alapján, hogy minden stílus rendelkezik egy, vagy több „alap” állással. Vannak testhelyzetek, amik egy mozdulat kezdő, vagy végpontjait jelentik, vagy nagyon stabil hárítást tesznek lehetővé, ezekben nem szokás „benne maradni” (meg kell jegyezni, hogy egy alapállásban sem ácsorgunk sokáig, aka Lichtenauer). Például a kitörés végállapotába akkor kerül az ember, ha egy gyors, erős, hosszú szúrást tesz, majd rögtön vissza is mozdul belőle, mert abban a helyzetben nagyon nyitott és egyes irányokból instabil. Másik példa Meryer Zornhut-ja, ahol a testsúly a hátsó lábon van és a kardot a jobb vállunk felett hátra lógatjuk. Ez egy klasszikus példája az olyan pozíciónak, amivel egy támadást készítünk elő, elég megjósolható, de ami onnan jön, az fájni fog. Ebben mozogni meglehetősen kényelmetlen lenne, jellemzően vívás közben csak egy pillanatra kerülünk ilyenbe, majd el is indítjuk a támadást, amihez az energiát maga a testhelyzet jellege adja.

  Ezek az én olvasatomban nem „alap” állások. Alapállásnak én azokat tekintem, amik alapvetően „középen vannak”, azaz nagyjából egyformán lehet belőlük támadni és védekezni, a testsúly nagyjából egyenlően oszlik el a lábakon, minek köszönhetően megerőltetés nélkül tudunk bármilyen irányba mozdulni belőle. Vannak persze eltérések, egyes stílusok, vagy mesterek inkább hátraviszik a testsúlyt, így növelve a távolságot a vitális részek (fej, torzó) és az ellenfél között. Vannak, akik inkább előrefelé dőlnek, ami dinamikusabb támadást tesz lehetővé. Mások teljesen középre helyezik magukat. Egyesek egészen szűken, egymáshoz közel lévő lábakkal állnak, megint mások szélesen. Mindezek fontos, az egyes stílusokat alapvetően jellemző különbségek, de a vége mégis az, hogy valamennyire mindenki tartja magát valamilyen biztonságos, a lehető legtöbb opciót nyitva hagyó álláshoz, hiszen sokszor nem tudni, hogy a másik fél mennyire erős, vagy agresszív, netán meggondolatlan, jobb tehát biztosra menni.

  Nahát, most, hogy ezt tisztáztuk, térjünk vissza oda, ahol felvettünk valamilyen stílusunknak megfelelő alapállást. Ezen a ponton vizsgáljunk meg néhány dolgot (még akár a szemünket is becsukhatjuk, hogy a lehető legjobban tudjunk a testünk közvetítette benyomásokra figyelni):

- Kényelmes? Ez picit csalóka lehet, mivel elképzelhető, hogy az eddigi életvitelünk (pl. sok ülőmunka) miatti meglévő problémák miatt érezzük kényelmetlennek. Ehhez jó, ha van társ, még jobb, ha képzett oktató, aki meg tudja mutatni a helyes tartást és látja kívülről, tud javítani. Alternatív esetben legalább egy jó leírásunk/képünk legyen arról, hogy mit akarunk és használjunk tükröt/kamerát az önkorrekcióhoz. Ha nincsenek egészségügyi gondjaink, akkor egy alapállásnak legalábbis nem túlságosan megterhelőnek kellene lennie. Ha már abban elfáradunk, hogy állunk, akkor innen csak rosszabb lesz.

- Laza? Az előzőhöz szorosan kapcsolódik. Ha nagyon belefeszülünk az állásba, akkor lassulni fog a mozgásunk, kötöttebb lesz és az egyensúly is romlik. Valamennyi tónusosság természetesen lesz, de nem szabad görcsösnek lennünk.

- Hogyan érezzük a talajt? Ezt picit bonyolult elmagyarázni, gyakorlatban elég egyszerű, arról van szó, hogy a talpunk melyik része és hogyan érintkezik a földdel? Inkább a lábujjainkon van a súly, vagy a sarkunkon? Egyenlően? Ezt jobbára a tanult stílus határozza meg, áldozzuk rá az időt, hogy pontosan kövessük az oktató utasításait, vagy a könyv leírását!

- Milyen az egyensúlyunk? Billegünk valamilyen irányba? Ha valamerről meglöknének, mennyire könnyen borulnánk fel? Ennek az ellenőrzéséhez is jól jön egy társ, de ha odafigyelünk, magunk is érezni fogjuk.

 Ha mindent jónak találtunk, akkor még áldozzunk rá pár percet, és időzzünk ebben a pozícióban! Lazuljunk bele, érezzük, hogy most innen tényleg kényelmesen, lazán és stabilan tudnánk bármilyen irányba mozdulni. Ez után tegyük is ezt! Kezdjünk el lépegetni, semmi faxni, sima előre-hátralépések, oldalazások, a legalapvetőbb lábmunka, amit megtanultunk. Végig csekkoljuk a testünk visszajelzéseit! Lépés közben kibillenünk az egyensúlyból? A végén „beleesünk” az állásba? Hol érezzük a talpunkon a nyomást elrugaszkodáskor? Folyamatosan figyeljünk ezekre és addig ismételjünk egy mozdulatot, amíg ki nem küszöböltük a problémát, amíg jónak nem érezzük! Nem a mennyei tökéletességre törekszünk, de a legnagyobb hibákat már jó az elején kiiktatni, mielőtt még rosszul rögződnének.

  Amint úgy érezzük, hogy elég magabiztosan és könnyedén mozgunk, akkor, amennyiben részét képezi az egyenletnek valamilyen fegyver, elkezdhetünk azzal gyakorolni. Állásokat váltva lépés nélkül, figyelve a testsúlyunk finom áthelyeződéseire, megtalálni a kényelmes pontot minden állásban, majd ugyanezt lépésekkel. Ez után rátérhetünk az alapvető támadásokra és védésekre, ugyanígy először lépés nélkül, a testünket figyelve, majd lépéssel. Álljunk ellen a kísértésnek és ne gyorsuljunk be, ne kezdjünk el többlépéses kombinációkat csinálni, koncentráljunk továbbra is arra a bimbózó kapcsolatra, ami köztünk és a talpunk alatt lévő föld között formálódik. Szépen lassan építsük fel a mozgásunkat és szánjuk rá az időt, hogy megszokjuk az elsőre fura testhelyzeteket, a hétköznapitól eltérő lépéseket, fordulásokat. Mindig haladjunk az egyszerűtől a bonyolult felé, kombináljuk, a különböző mozdulatokat, figyeljük ahogy egyikből átmegyünk a másikba és érezzük ezt az egész testünkben! Ezen a ponton már nagyon könnyen elterelődik az ember figyelme a felé, amit a kezével csinál, mivel egyszerre véges mennyiségű dologra tudunk figyelni, ezért haladjunk apró lépésekben!

Előbb-utóbb azért elérünk arra a pontra, ahol már túllépünk az egész lábmunka-mizérián és koncentrálhatunk arra, hogy HOL is állunk a másikhoz képest, meg a kezünkkel végrehajtott bonyolultabb technikákra. Aztán egyszer csak már ez sem lesz szempont és megtanulunk koncepciókban, mintákban gondolkodni és az adott mozdulat helyett a taktikai helyzetet elemezni. Eddig azonban el kell jutni, nem érdemes rohanni a dologgal. Ne Marozzo nyolcadik giocco largo meneténél kelljen rádöbbennünk, hogy egyszerűen nem vagyunk képesek abba az irányba lépni, amerre kéne és e legenyhébb nyomásra eldőlünk, mint a beszívott zsiráf.

Hosszú távon mindez a befektetett energia megtérül, mert a későbbi gyakorlást, meneteket, szabadharcot olyan alapra helyezzük, ami nem csak hatékonyabbá tesz minket, meggyorsítja és könnyíti a tanulást, de általánosságban jó hatással van a mozgásunkra, testtartásunkra és az ízületeink épségére is. Egyszóval hagyjunk időt azoknak a kis gyökerecskéknek erősre fejlődni, hogy a legnagyobb viharban is biztosan megtartsanak és nem lesz baj.

Kelet - Nyugat

 Talán úgy tisztességes, ha azzal kezdem, hogy sosem műveltem semmilyen távol-keleti harcművészetet. Nem ismerek belülről sem régi, sem modern stílusokat. Tulajdonképpen nagyjából ugyanannyit tudok az egészről, mint bármelyik ember, illetve kicsivel mondhatom magam olvasottabbnak a témában, ezen kívül ismerek olyanokat, akik viszont csináltak ilyesmit hosszabb-rövidebb ideig.

 Ennek tükrében minden, amit a továbbiakban írok arról, hogy én milyen különbségeket látok a két világtáj harcművészetei között, erősen fenntartásokkal kezelendő.

 Jobban belegondolva, még az sem állja meg a helyét, hogy "távol-keleti harcművészetek". Ez a halmaz túlságosan nagy és sokrétű ahhoz, hogy ilyen szinten általánosságokat fogalmazhassak meg a jelenlegi tudásommal.

 Amit szilárd alapnak tudok venni innentől az az a két könyv, amit híres japán vívómesterek írtak a 17. században és melyeknek megjelent magyar fordítása, így el tudtam olvasni.

Ezek pedig:

Jagjú Munenori - Az életet adó kard  (http://hu.wikipedia.org/wiki/Jagj%C3%BA_Munenori)
Mijamoto Muszasi - Az öt gyűrű könyve (http://hu.wikipedia.org/wiki/Mijamoto_Muszasi)


Mindkét könyv egy századból, egy országból, egy társadalmi közegből és vallásos világnézetből származik, ezt fontos észben tartani!

A források számbavételén rátérve a nyugatiakra, azt mondhatnám, itt kicsit jobb a helyzet, a 14-től a 19. sz-ig legalább beleolvasás szintjén ismerek könyveket, egyik-másik tradíciót egészen részletesen. Történésznek mindazonáltal nem tartom magam, a tudásomban nagy lyukak tátonganak az adott korok társadalmi életére, filozófiai irányvonalaira, eseményeire nézve.

 Miről is beszélünk akkor tulajdonképpen? Alapvetően arról, hogy a fent említett japán könyvekben mi és hogyan van leírva, összehasonlítva az általam ismert nyugati vívókönyvekkel. Ezen a nyomon elindulva ugyanis szerintem nagyon fontos és érdekes lélektani különbségekre lehet fényt deríteni.

 Még egy dolog: nem szándékom ebben a cikkben maguknak a vívóstílusoknak a különbségeiről beszélni, egyrészt, mert nincs hozzá gyakorlati tapasztalatom a keletiekben, másrészt, mert ez egyébként önmagában is egy nagyon nagy téma, amit véleményem szerint érdemes lenne hozzáértőkkel bolygatni.

Egyezések

 Mi közös a keleti és nyugati könyvekben? Alapvetően a témájuk egyezik: hogyan harcoljunk (jobbára fegyverrel)? Muszasi egyértelműen ki is mondja: ez annak a tudománya, hogyan győzz le másokat. Itt is-ott is vannak technika-leírások, példamenetek, gyakorlatok, stratégiai tanácsok, szép képek (utóbbi opcionálisan, nem minden könyvben van). Mondhatni a fizikai anyag. Itt fogd meg, a hegyes vége nézzen az ellenfél felé, ne ess el a saját lábadban, ügyes vagy kislányom/kisfiam, így tovább.

Különbségek

 Az előzőekben leírtakon kívül, véleményem szerint nagyjából teljesen más a megközelítés. A nyugati könyvek alapvetően magát a fizikai tevékenységet helyezik előtérbe, mondhatni, arról szólnak, ami a borítón van: a vívásról. Ez nem jelent természetesen szellemi kiüresedettséget, nem puszta technika-halmazok. A legtöbb író valamilyen formában kitér arra, hogy milyen kívánatos lelki tulajdonságokkal kell szerinte rendelkeznie egy vívónak, vagy, hogy milyen viselkedésformát, személyiségjegyeket tart jónak. Bátorság, ítélőkészség, tudás, mindezek fontos értékek voltak. Írnak arról is, hogy magára az ember testi-lelki-szellemi fejlődésére milyen pozitív hatása van a vívásnak, mint tevékenységnek. Mindez szerepel bennük, igen, más-más szerzőknél más mértékben, de szerepel. Senki nem mondhatja komolyan, aki valaha is olvasott régi vívókönyvet, hogy az van bennük leírva, hogyan képezzünk hatékonyan erkölcsileg nulla gyilkosokat. Ezt megtette a körülöttük lévő világ nélkülük is. Az írók általában éppen hogy az "értelmiségi" réteget képviselték és annak is írtak (ne felejtsük el a korabeli viszonyokat e téren). Ki merem jelenteni, hogy aki arra adta a fejét, hogy könyvet írjon a vívásról, az azt tűzte ki célul, hogy valami jót tegyen hozzá a körülötte lévő világhoz. Meg persze azért akart is belőle keresni, ne legyünk álszentek, de volt, akinek mindene ráment, még az élete is erre.

Mindezzel együtt, ezek a témák a könyvek tartalmának elég kis részét képezik. Egy mondat itt, egy másik amott. Pár bekezdés a bevezetőkben, vagy az átkötő szövegrészekben. Nem írnak hosszasan a vívó belső életéről, fejlődéséről. És itt van a fő különbség meglátásom szerint, mert a keletiek pontosan ezt teszik. Sőt, az általam olvasott két könyv nagy részét ez teszi ki, gyakorlati információ, összehasonlítva, kevés van.

 Picit fura az egész. Hosszú-hosszú írások a lélek lecsendesítéséről, meg önmagunk lényegi megtalálásáról és hasonlók. Példabeszédek a világ és a dolgok működéséről, az emberek gondolkodásáról. Ilyesmi. elsőre nem is értettem, hogy miért erről szövegelnek? Aztán, kicsit később azt nem értettem, hogy a nyugatiak miért NEM szövegelnek erről? Mert a dolognak van értelme. Azt hiszem az a lényeg, hogy abból indulnak ki, ha odabent rend van, akkor minden más másod-harmadlagos. Ha nincs bent rend, tudhatsz akárhány technikát, le fognak vágni. Mondjuk ez így szerintem nem teljesen állja meg a helyét, egész jól el lehet lenni jó adottságokkal, viszont a cél mégis csak az hogy egy egészséges testi-lelki állapotot érjünk el. Arról nem is szólva, hogy az olyan dolgok, mint a figyelem koncentrálásának megtanulása, vagy az érzelmek elcsitítása nagyban meg tudja könnyíteni magát a vívástanulást is. Talán úgy tudom legjobban megfogni a lényeget, ha azt mondom, a keletiek egy szintetizáló szemléletmódot követnek. Számukra a vívás nem más, mint az általános igazságok egy megjelenési formája, az életet vezérlő elvek kifejeződése. Éppen ezért át-meg-átszövi az egészet a filozófiájuk és (a fenti esetekben) a zen buddhizmus tanai. Nincs igazán különállóság. A vívás ebben az esetben csak egy eszköz, tulajdonképpen behelyettesíthető a kertészettel, ácsmesterséggel, vagy a teaszertartással. Nyilván más a feladata, de ugyanazok az elvek vezérlik, mint amazokat.

 Ehhez képest a nyugati szemléletmód talán... feladatcentrikusabb? Nehéz ezt megragadni. Ha a vívásról írtak könyvet, akkor az a vívásról szólt. Ha filozófiáról , akkor arról, ha teológiáról, szintén. Lehetne mondani, hogy pusztán arról van szó, hogy a keletieket áthatja a vallás, de ennyi erővel a nyugati könyvekben is lehetne olyan, hogy a víváson keresztül hogy tisztulsz meg a bűnöktől, vagy hogyan kerülsz közelebb Istenhez (khmm, ez utóbbira talán van példa), mégsem jellemző. Talán magukban a vallásokban van az ezt eredményező különbség. Talán nem. Nem tudom pontosan, de érezhető. Egy 17. századi nyugati könyvben nem az lesz, hogy hogyan érd el a nyugodt, derűs szemlélődés állapotát, vagy hogyan vágd át az ellenfél "árnyékát", hanem az, hogy nézd a kezét és ilyen szögben tartsd a kardot ennél a technikánál, hogy a hegyét a szemtengelyébe aplikáld.

 Bizonyos szempontból ez jó. A keleti megközelítésnek ugyanis van két komoly veszélye: a misztifikálás és az érthetőség hiánya. Nagyon könnyű a tanulót, nos, hülyíteni. Szövegelni és nem tanítani érdemlegeset. Vágd át az ellenfél árnyékát, hát kösz, ezzel sokra megyek. Érteni kell, hogy mit akar mondani és miért akarja mondani, aztán azt még át is kell ültetni a gyakorlatra. Persze, az egész probléma kevésbé áll fenn, ha adott egy jó mester, akitől tanul az ember és az hozzáteszi a gyakorlati részt. Mi tehát, mondhatni praktikusabbak voltunk. Ezen kívül, modern szemmel további előny, hogy a nyugati könyvek így eléggé, hát, világnézet-mentesek. Persze, említik bennük Istent (valahol a bevezető első 5 mondatában), de ezen túlmenően nem rágnak világnézeti dolgokat, vallási tanokat az ember szájába. El tudjuk képzelni elsőre a kung-fu xy irányzatát buddhizmus nélkül? Naugye. Ha valakinek az nagyon ellentétes valamiért a gondolkodásmódjával, vagy a hitvilágával, az okozhat problémákat. Ez az európai vívókönyvekkel szinte egyáltalán nem áll fenn. Amiben ellenben a másik oldal tényleg többet nyújt, hogy ha az ember leás a mélyére és megérti, akkor a belső önfejlesztésnek olyan útmutatói, forrásai lehetnek, ami ebben a formában nálunk egyszerűen nem létezett. Nem mintha nem ismerték volna az emberek errefelé is ugyanezeket a problémákat, nem foglalkoztatta volna őket ugyanúgy a belső életük és a kapcsolatuk a körülöttük lévő világgal. Egyszerűen csak másképp közelítettek ezekhez. A fizikai tevékenységeket jobban különválasztották a lelki élettől és mindkettőt a maga területén kezelték. Talán egy jó példa, hogy minálunk is ismertek voltak meditatív tevékenységek és ezek pozitív hatásai, de nem volt tudománya a meditációnak, legalábbis amennyire én tudom.   

 Az az igazság, hogy mindez persze csak feltételezés. Nagyon jó lenne visszamenni és megnézni, hogy hogyan oktatta Muszasi a tanítványait (ezt mondjuk inkább csak nézném, a leírások alapján elég brutális volt az öreg), vagy, hogy egy spanyol vívómester hogyan-mennyire foglalkozott a nebuló lelki fejlődésével? Mik hangzottak el edzés közben, vagy utána egy kancsó bor mellett? Mindezek sajnos azonban megválaszolatlan kérdések maradnak, legalábbis legnagyobbrészt és amíg nem kerülnek napvilágra olyan dokumentumok, amik más megvilágításba helyezik a dolgokat. Addig is, én személy szerint ajánlom mindenkinek a meglévő írások tanulmányozását, hiszen érdekességük mellett sokat tudnak adni az embernek. Az európaiak még akkor is szolgálnak szép számmal elgondolkodtató megjegyzésekkel, mondatokkal, fejtegetésekkel, ha nem ez a központi témájuk. A keletiek pedig személyes attitűdtől függően igazi kincsesbányák lehetnek ezen a téren. Ami pedig mindkét oldalban pótolhatatlan, hogy betekintést engednek az akkor élt emberek világszemléletébe és megmutatják saját koruk egy részletét. Ennél is fontosabbnak gondolom, hogy ne feledjük, ezeken a könyveken keresztül olyan emberek szólnak hozzánk, akik saját idejükben a kard által éltek. Az ő mondanivalójukra pedig úgy hiszem, érdemes odafigyelni.
   

Offenzív és deffenzív harcmodor

 A világ harcművészeit  foglalkoztató jó néhány vitás kérdés között előkelő helyet foglal el az offenzív, azaz a támadást előnyben részesítő és a defenzív, vagyis a védekezést preferáló harcmodorok közötti különbségtétel. Ezek egyikének, vagy másikának előnyben részesítése nem csak ma, hanem régen sem képezte egyetértés tárgyát, egyértelműen látszik, hogy a különböző szerzők preferenciái eltérnek. Van, aki tisztán kiáll valamelyik megközelítés mellett és van, aki középre helyezi magát.

Az alábbiakban megpróbálom a saját tapasztalataim és olvasmányaim alapján röviden összefoglalni a két stílus előnyeit és hátrányait, tradíciótól függetlenül (bár példákat fogok hozni). Természetesen ez egy nyitott téma, amiben minden komolya vehető véleménynek van helye, ha rendelkezel ilyennel, oszd meg a köz javára!

Offenzív harc:

 Itt rögtön muszáj megemlíteni a Lichtenauer-i tradíciót, mint a talán legszélesebb körben ismert példát a Hema-ban, ahol ez egyértelműen megjelenik ( meg kell azonban jegyezni, hogy nem csak ezt és nem csak egyféleképpen használja!). A lényege, hogy az ellenfél folyamatosan nyomás alatt legyen tartva, ne engedjük "levegőhöz jutni", átvenni a kezdeményezést. Ezt elsősorban úgy érjük el, hogy olyan támadásokat teszünk folyamatosan, amikre muszáj reagálnia, muszáj magát védenie. Mivel az akció alapesetben gyorsabb, mint a reakció, nagyon valószínű, hogy ha nem is az első, vagy a második támadásunkkal, de előbb-utóbb el fogjuk találni. Ami lényeges elem, hogy nem eszetlenül csapkodjuk, hanem folyamatosan elemezve a helyzetet, váltogatva a támadási szögeket és figyelve a felbukkanó nyílásokat támadjuk az ellenfelet. Hátránya, hogy könnyen átcsúszhat az előbb említett csapkodásba, főleg gyakorlatlanabb vívó esetében, ahol csak odáig jut el, hogy folyamatosan támad, de nincs mögötte koncepció és nem figyel arra, hogy közben magát védje, lezárja a lehetséges ellentámadások elől a lehetőségeket.

Egy másik lehetséges hátrány, hogy ha az ellenfél valamiért "elfelejti", hogy védekeznie kell (vagy, mert, khmm, nem túl okos, vagy mert olyan a vívás, pl. pontokra megy, hogy bevállalja) és szintén támad, akkor nagyon könnyen lesz dupla halál a manőverből. 

 Előnye, hogy ha jól van kivitelezve és az ellenfél is tényleg védeni akarja magát, akkor valóban majdnem teljes kontrollt lehet nyerni a harcban így, egyszerűen azzal, hogy fizikálisan és pszichológiailag is elnyomjuk a szembenállót, esélyt sem adunk neki arra, hogy veszélyeztessen minket. Előfordulhat, hogy már azelőtt ártalmatlanná tesszük, hogy egyáltalán lelkileg igazán felkészült volna a harcra. Ahogy a mondás is tartja: "legjobb védekezés a támadás".


Deffenzív harc:

 Tulajdonképpen az előző ellentéte. Itt a prioritásunk az, hogy előbb biztonságba helyezzük magunkat az ellenfél támadása elől, azután, ha a lehetőség magától felkínálkozik, vagy sikerül megteremteni, visszatámadunk.

Miért nem támadunk először? Ennek nagyon sok oka lehet. Elképzelhető, hogy az ellenfél egyszerűen fizikai előnyben van, például hosszabb az elérési távja, ebben az esetben ha megtámadjuk, akkor ő előbb fog minket a mozdulat közben elérni, amikor esetleg egyáltalán nem tudjuk védeni magunkat. Az is előfordulhat, hogy nem tudjuk, mire számítsunk és szeretnénk kiismerni a mozgását, stílusát, vagy hogy egyszerűen egy nagyon agresszív ellenféllel kerülünk szembe, vagy egy önvédelmi helyzetben maga a szituáció olyan, hogy mielőtt mi elkezdenénk egy támadást kivitelezni, már magunk állunk támadás alatt. Ilyenkor egyértelműen az az első lépés, hogy védekezzünk és életben maradjunk.

 Hátránya, hogy könnyen átcsúszhat passzivitásba, amikor csak védekezünk és nem támadunk vissza, ilyen módon végleg elveszítve a kezdeményezést és valószínűleg a harcot is. Tulajdonképpen áldozataivá válunk a helyesen kivitelezett offenzív harcmodornak. Előnye ezzel szemben, hogy ha nem "csak védekezünk", hanem van egy terv a fejünkben, akkor bele tudjuk csalni az ellenfelet, hogy a nekünk kedvező helyen támadjon, amit jól tudunk védeni és  úgy visszatámadni, hogy mi biztonságban legyünk ő pedig lehetőleg ne tudja hárítani a riposztunkat.

 Általában, mivel az embernek természetes reflexe a védekezés, sokszor előfordul, hogy kezdőknek könnyebb ezt megtanítani, bár a kivitelezéshez szükséges lélekjelenlét és tapasztalat. Ezeket viszont maga a módszer gyakorlása közben el tudják sajátítani és tudják e téren meglévő hiányosságaikat fejleszteni. Dall'Agocchie a bolognai tradícióból a könyvében pontosan ezt a megközelítést alkalmazza azaz előbb megtanítja az embert védekezni és visszatámadni, majd később elsőként biztonságosan támadni.


Konklúzió:

 Mindkét módszerről elmondható, hogy alapjában véve egy dologra épül, a harc irányítására. Teljesen mindegy, hogy ezt hogy érjük el. Lényegében mindig arra törekszünk, hogy a mi terveink szerint alakuljanak az események, mi tudjuk rákényszeríteni a játékunkat az ellenfélre és ne fordítva. Ez persze feltételezi, hogy van tervünk. Nem eszetlenül megyünk előre, hanem offenzíven harcolunk, illetve nem csak védekezünk, hanem deffenzíven küzdünk. Mindig az a kedvező végeredmény, hogy mi biztonságban vagyunk, az ellenfél pedig ott és olyan módon legyen, ahol és ahogy mi szeretnénk. Lehetőleg a földön, több darabban.

 Érdemes megjegyezni, hogy nagyon-nagyon ritka az, hogy valaki csak az egyik, vagy másik stratégiát alkalmazza, jellemzőbb, hogy mindig a szituációnak és az ellenfélnek megfelelő megközelítés mellett dönt. Egy-egy harcon belül általában szintén váltakoznak a stratégiák, ahogy az egyik fél támad, a másik védi és sikeresen visszatámad, ezt pedig az első védi és így tovább.

 Van persze , akinek egyik, vagy másik módszer természetesebb, preferáltabb, vagy éppen teljesen szituációfüggően választ, ez így volt több száz évvel ezelőtt is, ahogy egyértelműen kivehető a régi könyvekből  és így van ma is minden harcművészetben és küzdősportban. Van, ahol az alapító mester preferenciája az egész stílusra rányomja a bélyegét és van ahol egy iskolán belül mesterről-mesterre változik a hozzáállás, bár a technika-készlet ugyanaz marad. 

 Lényegében, csináljunk bármit, a fontos mindig az, hogy ezt ésszel tegyük, kalkulálva, a saját biztonságunkat előtérbe helyezve. Így válik a harc művészetté.

Lövészet szobában

Szóóóóóval, íjászat.

 Alapvetően én ezt az egész régi fegyverek/harcművészetek/stb. bizniszt az íjászattal kezdtem, még valahogy általános hetedikben. Azóta történt sok minden, ami miatt ez a dolog eléggé háttérbe szorult az életemben, de megszabadulni tőle nem sikerült, ma is legalább annyira tartom magam íjásznak, mint vívónak.

  Időről-időre fel is buzdul bennem a lelkesedés, hogy ismét aktívabbá váljak ezen a téren, de, jobbára külső körülmények miatt ez eddig kimerült abban, hogy rendszeresen gyakorolgattam otthon. Jelenleg dolgozom egy akcióterven, hogy ezen változtassak magam számára és nagyobb körben is, remélem működni fog.

 Arról, hogy az íjászat mennyire tekinthető harcművészetnek és mennyire tartozik a Hema-hoz, arról majd máskor, most egy gyakorlati ötlettel lepnék meg mindenkit, akinek problémája, hogy ritkán tud eljutni egy rendes pályára.


Fő a konzisztencia

 Mit jelent ez az íjászatban? Vagy, ha már itt tartunk ez sokban aplikálható a vívásra is, meg még csomó mindenre. A lényege az, hogy minden egyes lövésnek  pontosan ugyanúgy kell történnie. Természetesen a lehetőségekhez mérten, teljesen sosem lesz az és egy terepversenyen a terep is belekényszeríthet teljesen extrém, szokatlan helyzetekbe, pózokba, nem is beszélve a tényleges vadászatról, ha valaki abban is benne van. Viszont törekedni kell rá, hogy a feszítés, tartás, oldás, horgonyzás és a többi a lehető legegységesebb legyen, mivel, ahogy több mesteríjász vallja: "többet ér egy íjász tökéletlen technikával, aki minden esetben ugyanúgy lő, mint az, akinek időnként tökéletes a technikája". Ennek oka a lövés alapvető tulajdonsága, hogy felnagyít mindent. Egy pár milliméteres elmozdulás, vagy változtatás a tartásban több méteres tévesztést jelenthet 25 méterről. Az állandóság egészen egyszerűen szükséges hozzá, hogy képesek legyünk eltalálni a célt, mivel a lehetséges változók leszűkülnek rajtunk kívül állókra, így pedig az agyunk már tud kalkulálni. Képzeld el, milyen lenne pl. kardozni, ha minden vágást más technikával akarnál megtenni? vagy még inkább, ha a mozdulatok között folyamatosan változna a kard hossza? Na, ez pont ugyanaz, mintha nem ugyanott horgonyzol minden lövésnél.

 (Akinek ismeretlenek a szakszavak: google! :) Meg majd egyszer írok talán egy általános ismertetőt, de annyira triviális info, elsőre kidobja a megfelelő wikioldalt...)

 Ezt az állandóságot a lövés folyamatában nézetem szerint érdemes az előtt begyakorolni, mielőtt az ember elkezd távolabbi célra lőni. Higyjétek el, tapasztalat, csak frusztrált lesz az ember. A japánok a zen íjászatban ezt úgy gyakorolják, hogy nagyon közelről, célzás nélkül lőnek gyenge íjjal táblára úgy, hogy a tökéletes technikára koncentrálnak (illetve nem koncentrálnak, mert ugye zen, de ebbe most ne menjünk bele). Erre egy jó alternatívát szeretnék bemutatni, amit nagyon egyszerűen meg lehet oldani akár a szobában/lakásban, nulla pluszköltséggel, biztonságosan. Azt még hozzátenném, hogy nem kell túlmisztifikálni, nem kell ezt évekig csinálni, mielőtt kimerészkedik az ember a pályára, de rendszeres gyakorlással talán még hónapokig sem. Viszont például a téli időszakban  nagyon hasznos ezzel foglalkozni, mert a tavaszi szezont egy sokkal biztosabb technikával kezdheti az ember, plusz nem lustulnak el az íjászizmok sem.

 1. lépés:

Fogjunk egy, vagy több régi, leamortizálódott vesszőt (pl. aminek letört a hegye, vagy leszakadt a tolla), majd csavarjuk be a hegyét szigetelőszalaggal/celluxal és képezzünk rajta egy "bubocot".

Figyeljünk arra, hogy ha még rajta van a fém hegy, akkor az ne lógjon ki, teljesen fedje a ragacs, több rétegben.


2. lépés:

Akasszunk fel valahova egy lepedőt úgy, hogy legyen mögötte hely és lehetőség szerint kicsit távolabb fal, a biztonság kedvéért.

Én egy ajtófélfák közé befeszíthető húzódzkodórúdra akasztottam fel a plédet, de bármi megfelel, csak legyen helye kilengeni (vagyis pl. ablakra ne :) ). Simán jó az is, ha egy madzagot feszítünk ki két akármi közé és arra dobjuk rá.


3. lépés:

 Álljunk fel szemben a cuccal, max pár méterre és kezdjünk lőni! A bubucnak köszönhetően a vessző nem fut át az anyagon, még kárt sem tesz benne, simán nekicsapódik és leesik elé. Azért azt hozzátenném, hogy 80 fontos csigás íjjal nem próbáltam, de egy átlag íjhoz ez bőven elég. Vigyázzunk, hogy szóljunk a lakásban lévő egyéb életformáknak, hogy azért ne nagyon másszanak be mögé, mert fájhat. Ha az élőlény nem meggyőzhető észérvekkel, mint például bármelyik macska, akkor csukjuk ki.

Ennyi.

 Teljesen biztonságos, alig kell hozzá hely és tökéletesen alkalmas rá, hogy az ember a technikáján dolgozzon, akár tv-zés, vagy zenehallgatás közben is. Ha közel állunk, még csukott szemmel is lehet lőni, hogy jobban tudjunk a mozdulatsorra, légzésre koncentrálni. Még többet segíthet, ha valaki kívülről tud javítani vagy felvesszük valamivel és később visszanézzük. 

Mára ennyi, jó gyakorlást!


 



 

Élő szerepjáték

Az alábbi cikket érdemesnek tartottam megosztani, részint, mert nagyon aranyos (főleg ha az ember rpg-zik), részint, mert alapvetően jó gondolatébresztő ami van benne. Egyébként ez az oldal szerintem elég jó és "kezdőbarát". Én ugyan abszolút laikus vagyok ebben az egész fitness-témában (egyelőre...), de még nem olvastam itt olyat, amit égbekiáltó marhaságnak találtam volna.

http://www.nerdfitness.com/blog/2010/05/10/real-life-role-playing-what-is-your-profession/